Rendtörténet

Rendtörténet📖

 

A Kisebb Testvérek Rendjét Assisi Szent Ferenc alapította, mely 1209-ben szóban, majd 1223-ban írásban is pápai megerősítést nyert. Szent Ferenc így határozza meg a testvérek hivatását: “A kisebb testvérek regulája és élete ez: kövessék a mi Urunk Jézus Krisztus szent evangéliumát, és éljenek engedelmességben, tulajdon nélkül és tisztaságban.”(2Regula 1,1) Az alapító lelkisége nyomán a barátok életében különleges helyet kap az “imádság és áhítat”, a testvéri élet, a minoritás (a szegénység, a “kicsinység” és a kitaszítottakkal való szolidaritás), valamint az evangelizáció. A kezdeti szabályzatot 1239-től kezdve újabb és újabb konstitúciók is kiegészítették, melyek a ferences lelkiség megélését az adott kor viszonyai között kívánták szabályozni.

A Szent Ferenc által képviselt életforma megélésében való lanyhulás időről időre kísértette a rendi közösséget, ezért mindig újból vissza kellett nyúlni a gyökerekhez. A rendi reformok során gyakran új közösségek alakultak ki. A közösség egyik legjelentősebb szakadása 1517-ben következett be, amikor a rend ún. obszerváns ága (melynek mai jogutódja a ferences rend) végleg különvált a konventuálisoktól. Az így kialakult közösség később további kisebb egységekre bomlott. A sok kisebb közösséget XIII. Leó pápasága idején, 1897-ben a Kisebb Testvérek Rendjében egyesítették. Ezt követően a rend ismét létszámgyarapodásnak indult, valamint megkezdődött területi terjeszkedése is, különösen, ami a latin-amerikai térséget jelenti. A II. vatikáni zsinat óta a rend összlétszáma csökkenőben van, de a ferences lelkiséget ma is több mint 15 000 testvér éli meg szerte a világon az első rendnek ebben az ágában.

Ferencesek Magyarországon

Az első testvérek még Szent Ferenc életében, 1225-26 körül érkeztek Magyarországra, majd első tartományuk, melyet Esztergomi vagy Magyarországi Provinciának neveztek, 1232-33-ban vált önállóvá. A Magyarországi Provincia a tatárjárás után egyre inkább terjeszkedett. Ezt a tartományt 1454-ben fr. Igali Fábián megreformálta, 1517-ben pedig végleg az obszerváns famíliához (az első rend szigorúbb ágához) csatlakozott.

Az obszerváns testvérek Bosznián keresztül is megjelentek Magyarországon, és csodálatos gyorsasággal terjedtek el a királyság minden részében. A Bosnyák vikáriát 1447-ben osztották külön Bosnyák- és Magyar Vikáriára. A történelem tanúsága szerint az obszerváns testvérek a szerzetesházakban igen szegények és imádságosak, az egyházban az evangéliumi igazság tüzes lelkű hírnökei, a keresztény hit megvédésének serény buzdítói, és az emberek vigasztalói voltak. Kiemelkedik közülük szentségével és tudásával Kapisztrán Szent János, Boldog Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát. 1523-ban e két szerzetescsalád új nevet kapott: A Magyarországi Reformált Provinciát ettől kezdve Szűz Máriáról nevezett (mariánus) Provinciának, a Magyar Vikáriát pedig a Legszentebb Üdvözítőről nevezett (szalvatoriánus) Provinciának hívták. A Magyarországot megszálló törökök és a reformáció viharai a fejlődésnek indult ferences életet erősen akadályozták, a megszállt területeken mégis szinte a kisebb testvérek voltak az egyedüliek, akik a híveknek gondját viselték. A hagyomány szerint ez az oka annak, hogy a nép barátoknak nevezte őket.

A háborús századok elmúltával, a XVI-XVII. században mind a testvérek, mind a házak, sőt a provinciák száma is gyarapodott. A mariánus rendtartományból a Szent László Királyról nevezett Provinciát, a szalvatoriánus tartomány házaiból az erdélyi Szent István Király (stefanita) Provinciát, a XVI. század második felében ismét Szlavóniába, sőt Magyarországra jövő Bosnyák-Bányavidéki Provincia testvéreinek magyarországi házaiból pedig végül 1757-ben új provinciát, a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett Provinciát állították fel. II. József fejedelem rendeletei, majd az úgynevezett “jozefinizmus” befolyása alatt a szerzetesi élet a provinciákban siralmas állapotra jutott. Ennek ellenére akadtak olyan testvérek, akik a megszentelt életet a tökéletességre törekedve próbálták megélni. A XIII. Leó pápa féle unió idején is voltak testvérek (Ozoray Izidor, Tamás Alajos), akik az új konstitúciókat készséges lélekkel elfogadva rendelkeztek olyan kvalitásokkal, hogy a rendet képesek legyenek egy új virágkorba elvezetni.

Eközben 1900-ban a Magyarország határain belül létező öt provinciából hármat alakítottak ki: a mariánust, az újraalapított kapisztránust és Erdélyben a stefanitát. Az első világháború végére csupán kettő, a mariánus és a kapisztránus maradt meg Magyarországon. A két világháború között a provinciák történetét új alapítások, egyre növekvő lelkipásztori tevékenység, más korszerű kezdeményezések valamint a hivatások nagy száma jellemezte.

1950-ben a kommunista állam betiltotta a szerzetesi életet. Tizennyolc házuk bezárása után 1950 és 1989 között a mariánus testvérek – akik közül 15-en szenvedtek börtönbüntetést és egy testvér halt vértanúhalált -szétszóratásban- közös élet nélkül, mint világi papok vagy civil munkások éltek. A kapisztránusok- akik közül nem mindenki kényszerült arra, hogy szétszóratásban éljen – jóllehet létszámkorlátozással, 32 testvér bebörtönzése és több megölése mellett, a korábbi 26 helyett három közösségben, két gimnáziumot fenntartva és vezetve legálisan élhettek.

A változás évének, 1989-nek eljöttével lehetőség nyílt arra, hogy a tartományok visszaigényeljék elvett ingatlanjaikat, ismét megkezdjék a munkát az egykor kényszerűen elhagyott helyeken. A Rend legfőbb vezetése a kapisztránus és a mariánus provinciából 2006. június 24-én létrehozta a Magyarok Nagyasszonyáról Nevezett Ferences Rendtartományt, mint a Kisebb Testvérek Rendjének egyetlen jogi egységét hazánkban. Ennek létszáma jelenleg 105 fő, 14 szerzetesházban: Budapesten 4 helyen, Esztergomban, Gyöngyösön, Mátraverebély-Szentkúton, Nagyszőlősön, Sümegen, Szegeden, Szentendrén, Szécsényben, Szombathelyen és Zalaegerszegen. Sokféle tevékenységet folytatva, több jelentős intézményt (plébániák, iskolák, kollégiumok, szociális intézmények, kultúrházak) fenntartva élnek az alapító szelleme szerint.